Az 1993-as esztendő első négy versenye páratlan érdekességgel szolgált: mind a négyen esett az eső a verseny egy szakaszán. Dél-Afrikában az utolsó két körre jött egy hatalmas vihar, Interlagosban a verseny közepét mosta el egy ritkán látható hevességű vihar, Doningtonban hol eleredt a szemerkélés, hol elállt, Imolában pedig a verseny első két körében szemerkélt, ám a hűvös, nyálkás idő miatt később is nehezen száradt fel az aszfalt.
Az imolai verseny nagyon jól illeszkedett az 1993-as év elejének furcsaságához: tulajdonképpen igazi párharcok nélkül, egymás autójának hibáiból éltek a élmenők. Hill gyengélkedése, Patrese, Andretti és a Ferrarik eltűnése a süllyesztőben olyan pilótákat emelt időszakosan a legjobbak közé, mint Zanardi, Herbert, Barrichello, Lehto, Blundell vagy Wendlinger. A nagymenők megbízhatóan szállított eredményeivel telezsúfolt 1992-es év után az idény első négy versenyén nagyon furcsa volt látni a sok "semmiből" előrekerült versenyzőt, ahogy az állandóan borús ég alatt, gyakran esőben körözgetnek és- kihasználva a sztárok igen nehéz idény eleji ébredését - fontos pontokat szereznek. A Ferrari pedig talán történeti mélypontján volt, tulajdonképpen nem nagyon számolt ekkor velük senki, még a pontszerző zónában sem.
Még erről a versenyről is kevés cikket vágtam ki, ám hamarosan visszaáll az élet rendje, és a szokásos bőséges beszámolóadagot kapjátok.
A Mai Nap beharangozójával kezdjük:
Hát, nem volt túl magvas. A verseny beszámolója már egész jó a Nemzeti Sportból (érdemes megnézni a nyomdatechnika rövid idő alatti gyors fejlődését...)
Végezetül pedig a Népszava rövidke beszámolója:
